|
 Mit ér az ember, ha magyar? Ezt a kérdést sokan sokféle értelemben feltették már az idők folyamán. Másként válaszolna erre az alföldi juhász, a hegyvidéki tót, a csíki székely vagy az ámerikás magyar, aki beszélni nem, csak kiejteni felejtett el a tengerentúlon. Az én válaszom, hogy annyit, amennyit a szó címkéje mögé fel tud sorakoztatni. Légyen az irodalmi ismeret, focieredmény az irapuatói 6:0-ig visszamenőleg, gyalog bebarangolt településeket jelző rovátkák a vándorboton, sörkupak-gyűjtemény a Borsoditól a Szalonig, esetleg a történelmi tudás. A nemzet históriáját és poétáinak sorját bőszen tanítgatják az emberfiának az oskolában, csak azt nem nagyon, hogy ugyan hogyan a csudában kellene magát magyarnak érezni tőle. Ahogy a mondás tartja, sok bába közt elvész a gyermek. Merthogy ott áll a maturandusz az ÉLET kapujában bizonyítványát szorongatva kezében, s készül nagyobbnál nagyobb tettekre, csak hát már nem igazán van ott a háta megett az a három pillér, amikre évszázadokon keresztül támaszkodhatott, akit (Karinthy örökbecsű szavaival élve) "magyarnak köpött ki a föld". E három pillér pedig hit, haza és család. Mostanság nem divat Istenben hinni, Buddha, néhány távol-keleti bölcs "elmélyülő", sőt még Luciferkó is trendibb (legalábbis az emósabbjának). A családok széthullófélben vannak az egész világon, s Magyarország - rossz szokása szerint - az efféle dolgokban mindig is igyekezett az élen haladni. S maradna a "haza", de ez pedig a kényes témák egyike, mint tudjuk. Az átkos negyven évében az internacionalizmus zászlaja alatt vonultak a köpönyegüket még meg nem fordítók, s ennyi idő alatt hathatós segítségükkel a nemzettudat szép csendben ki is múlt. A helyét pedig nagy általánosságban átvette az apátia vagy a melldöngető magyarkodás. Mert, kérem szépen, aki ma bemegy bármelyik tanintézménybe, és meghallgatja, hogy egy március 15-ei ünnepség végén hogy szól a diákok ajkáról a Himnusz (jobban mondva hogy "nem" szól), aztán délután kimegy valamelyik '48-as emlékműhöz, hogy részt vegyen egy megemlékezésen, ahol pedig szembetalálja magát a tüzes tekintetű mélymagyarokkal, akik háttérbe szorítják a csendes kisebbséget, bizony elgondolkodik azon, hogy az "igazi" magyarokat, az "igaz" magyar érzést vajon hol keresse. Hogy hol? A válasz pofonegyszerű: hát, a határokon túl. És miért éppen ott? Azért, mert ott magyarnak lenni ugyanaz, mint másnak lenni, különbözni, eltérni a normától (normálistól), s ez folyamatos önszembesülésre készteti a kisebbségi létben leledzőt. Ott az egyén önmeghatározásának alapvető része a nemzeti hovatartozás, ami ott feszül a mellkason, mint egy levehetetlen kisködmön, s mögötte halkan, négy ütemre dobban a szív. Ez az, ami az anyaországban hiányzik, de nagyon. Nem, nem a folyamatos veszélyeztettség-érzésre gondolok, hanem a visszafogott tónusra és az érzelmi töltetre, amit végső soron nevezhetünk identitásnak is.
A nemzeti önmeghatározás ismeretszerzéssel kell kezdődjön. Ennek közoktatásbeli részéről már fentebb morfondíroztam egyet, most essék szó egy másik vetületéről is. Közelítsük meg a kérdést egy - a rendszerbe még be nem került (tehát romlatlannak tekinthető) - óvodáskorú gyerek nézőpontjából. Számukra szinte minden újszerű, bármit elfogadnak és elsajátítanak (agyuk, mint a szivacs), a lényeg, hogy megfelelő mértékben látványos, izgalmas, kalandos legyen a körítés. Ha a fiamnak azt mondanám: "Na, gyere, kisöreg, elmegyünk, és megtanulunk egy-két hasznos dolgot eleink életéről, szokásairól, hogy ezáltal jobban értsük, mit és miért keresünk mi itt a Kárpát-medencében.", valószínűleg csak értetlenül nézne rám. Ellenben ha azzal állnék elő, hogy olyan helyre viszem, ahol lovat, íjászt, birkózó és kardozó bácsikat láthat, sőt, ha jól viselkedik maga is kipróbálhatja mindezeket, naná, hogy azzal a kérdéssel válaszolna: "Mikor indulunk?" Mint ahogy ez így is történt.
A baranyai megyeszékhelytől alig tizenvalahány kilométerre fekvő apró település, Pécsbagota nagy fába vágta a fejszéjét, s május 23-24-ére meghirdette az első Árpád-kori várjátékokat. A rendezvényre a falut övező domboknak dőlő, festő vásznára kívánkozó, hangzatos nevű Álmosvölgyben került sor. Kőhalmot az ember hiába is keresne benne, viszont cölöpvár az van (igaz, aligha Gulio Turco tervezte, de a célnak így is megfelel), s körötte akkora fáktól övezett legelőnek való szabad térség, hogy még Olej Tamás is kedvtelve csettintene, ha látná. Erre az árnyékos rétre igyekezett kicsalogatni az - elsősorban a családos - érdeklődőket egy maroknyi hagyományőrző, hogy ízelítőt adhasson honfoglalás-kori őseink dolgos hétköznapjaiból. Az amúgy is kirándulásra csalogató idő és a (túlzásba azért nem vitt) reklámkampány megtette a hatását, s az erdőszélen heverő, szépen sorba rendezett, lecsupaszított fatörzseken több száz főnyi közönség gyűlt össze, hogy megtekintse a produkciót.
Középkori hangulat ide, félig nomád magyar törzsek oda, azért a modern kor technikai vívmányait nem lehetett megkerülni a színvonalas műsor élvezhetőségének fenntartása érdekében. Hiába, ha az akusztika nem mérhető az epidauroszi színházéhoz, akkor az erősítőhöz kell nyúlni, hogy el ne vigye a szél a regős hangját. Merthogy a nagyérdemű egyfajta némajátékot tekinthetett meg, melyet - egymást váltogatva - többen magyarázatokkal láttak el, hogy a nép ne csak nézze, értse is, amit lát. S ez jó volt. Főleg, amikor a birkózás vagy a Baranta bemutató került (mű)sorra, amelyek eredetéről, szabályairól, üzenetéről, az akkori kultúrában betöltött szerepéről, mai ázsiai továbbéléséről sok hasznosat, érdekeset, tanulságosat megtudhatott a publikum felnőtt része, de a gyermekek sem unatkoztak, hiszen számukra a szereplők egymásnak feszülése, földön hempergése önmagában, kultúrtörténeti háttér nélkül is izgalmas volt. Ugyanez elmondható a különféle hosszúságú botokkal valamint kardokkal, szablyával, dárdával bemutatott párviadalokra is, ahol mindegyik korosztálya megkaphatta azt, amire szomjazott.
Az előadás dramaturgiai szempontból leginkább felépített része a lovas leányrablás volt, melynek egyes elemei valósággal Jancsó-filmbe kívánkoztak. A műsorszám kiagyalói remekül ötvözték a lovasbemutatót, az ügyességi játékot a mitologikus magasságokba emelt, szimbolikus (és tán aktuálpolitikai szállal is rendelkező) töltetű testvérharc-főtörténettel, melyben azért teret kapott a helyi folklór és a kor divatja is. Miközben az egyik nemzetség megpróbálta visszaszerezni az "önkéntelen" arát, a másik fél pedig igyekezett megtartani azt, s közben kiűzni a földjére, az életterébe betolakodó szomszédot féltve őrzött (tán még vérrel is körbeöntözött) területéről, addig a nézők kedvükre szurkolhattak egyik vagy másik oldalnak, s az apraja-nagyja egyaránt megcsodálhatta a versengők ügyességét lóháton, íjjal vagy dárdával a kézben. Szerencsére nem egymásra, hanem a kikészített ember alakú céltáblákra céloztak, s az időnként útjukat tévesztett nyílvesszőket, dárdákat összeszedegető fürge menyecskék közül sem találtak el egyet sem.
Némi interkulturális képzavarral Billy bá' elhíresült szavai jutottak eszembe a látottakról: "Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?" Mert volt itt minden, ami ebben az idézetben is megtalálható: a leánygyermekét elveszni látó atya tengernyi fájdalma, majd fegyvert ragadása, nyilak, melyek félelmet keltő pontossággal találták el(sokszor mozgó) célpontjaikat, s a balsors is megjelent, legalábbis parafrazálva, mert ha a magyar nemzeti nem is, a palóc (vagy felvidéki) himnusz igen, amit a nézőközönség csendben hallgatott végig a birkózókból alakult alkalmi dalárda előadásában. A csendnek - véleményem szerint - két oka lehetett, egyrészt a palóc himnuszt Magyarországon még a székelynél is kevesebben ismerik, másrészt pedig valószínűsíthetően kevesen értették, hogy került a csizma, (éppen ez) a dal az asztalra, a műsorba. Kissé kilógott, mint - hogy stílusos legyek - az a bizonyos lóláb. Mert azt, hogy a völgybe vezető földút jórészt árpádsávos zászlócskákkal volt kijelölve, még valahogy meg lehetett magyarázni az Árpád-sáv, Árpád-ház, Árpád-kor összekombinálásával, maximum csak annyit konstatált magában a rendezvényre tartó, hogy minden valószínűség szerint nem kormánypárti eseményre érkezik. Az viszont már kevésbé magyarázható, hogy az önmagában és bőven elég tartalmas, és a nemzeti identitástudatnak félévnyi magyar- és törióránál többet adó műsorba vajon miért kellett beleszuszakolni ezt a fals hangot. Ezen a ponton azért kicsit megbicsaklott a szépen felépített hagyományőrző-szimfónia, és nemcsak az ilyetén felhangok ellen zsigerből berzenkedőknek szúrhatott szemet ez a fajta didaktika, hanem az amúgy hasonlóképp gondolkodóknak is.
De korábban azzal vezettem fel az élménybeszámoló lényegi részét, hogy gyermeki nézőpontból közelítek az ismeretszerzés és a várjátékok felé, úgyhogy térjünk is vissza ahhoz, amit a fiam legjobban várt. Miután a többfordulós, váltott fegyvernemes lóháton előadott célbalövészet, majd azt követően a lovasbirkózás sem hozott egyik fél számára sem győzelmet, a történetbéli fejedelem előtt zajló versengés végül egy - szabályait tekintve leginkább a lovaspóló és a foci ötvözetére emlékeztető - ősi lovas ügyességi játékkal, a Buszkasival dőlt el. Ezután végre az jöhetett, amit csemetém a 4:4-es állásnál már hangosan reklamált: az ómagyarok elengedhetetlen "ruházatkiegészítőinek", az íj és a ló kipróbálásának ideje. A belépőjegyek mellé (melyeket csak a felnőttkorú látogatóknak kellett megváltaniuk) járt egy-egy bón, melynek fejében az érdeklődők kipróbálhatták céllövő- és lovaglási tudományukat. Előbbi esetében többféle "ügyességi fokozatot" igénylő íj, utóbbinál pedig néhány hátas közül választhattak a zömükben gyerekek közük verbuválódott vállalkozók. Mindkét helyszínen hozzáértő, türelmes, barátságos segítők siettek a segítségükre, de még az ő kedvességük sem volt képes elkendőzni a tényt, hogy sajnálatos módon sok volt az eszkimó, és kevés a fóka. Azt hiszem, a szervezők maguk sem számítottak arra, hogy ilyen szép számú közönséget vonz majd a rendezvényük, s a rájuk zúduló vendégsereg igényeinek kielégítése kissé meghaladta kapacitásukat. Ennélfogva terjedelmes sorok alakultak ki céllövészetre és lovaglásra várva, és a magát kipróbálni vágyó akár fél órát is várhatott, mire sorra került.
És sajnos még egy további negatívum mellett sem tudok szótlanul elmenni. Az előzetesen megadott programban szerepelt egy pont, amely döntően befolyásolt bennünket, amikor a kirándulásra pakoltunk, ez pedig a "hagyományos magyar ételek és italok" vásárolhatóságának ígérete volt. Szándékosan nem készítettünk elemózsiát azzal a felkiáltással, hogy majd Álmosvölgyben jól teleesszük-teleisszuk magunkat mindenféle földi jóval. Ehhez képest hiába járta be nejem keresztül-kasul a völgyet jurtától tevéig (mivel az is volt, tovább gyarapítva az anakronisztikus vagy disszonáns elemek táborát a palóc himnusztól a csattogó ostorig), karámtól büféig, bizony egy fia ősi magyar ételt se talált, hacsak a fagylaltot vagy a kolbászos szendvicset nem tekintjük annak. Azaz, pontosítanom kell önmagam, igenis talált. A völgy felső végében (a céllövölde és a lovaskarám között) ugyanis vacsoraidő táján a sülő hús ínycsiklandozó illata kezdett terjengeni, majd a hagyományőrzők szép sorban körbe is ültek egy nagy asztalt, hogy jól belakmározzanak az időközben elkészült főtt étekből, viszont ebből nem adtak el senkinek. Persze nem irigységről tettek tanúbizonyságot, hanem ismételten arról, hogy alulbecsülték a látogatók számát. Akárhogyis, az illatok ettől még bizony oda-odavonzották a jelenlévő "nem bennfenteseket" is az asztal környékére, hogy aztán éhes marabukként sandítgatva figyeljék, ahogy eltűnnek a sült húsdarabok a falatozó vitézek szájában. Mi is keringtünk egy darabig a többiekkel, mint eltévedt mohamedánok, Kába kőnek nézve az asztalt, majd végül ráfanyalodtunk a már emlegetett szendvicsekre (sőt, bevallom, én még otthon is vacsiztam egyet), de a hiányérzet valahogy megmaradt.
Szumma szummárum, az "Első Árpád-kori várjátékok a Kárpát-medencében" elnevezésű rendezvénnyel reményeim szerint olyan hagyomány vette kezdetét, mely még éveken át okot szolgáltat arra, hogy magunk mögött hagyjuk a lakhelyünkül szolgáló betondzsungelt, s kimozduljunk a természetbe. Bízom abban, hogy kinövi gyermekbetegségeit, s minden évben képes lesz új színekkel gazdagítani az egyébként kitűnő alapötlet(ek)re támaszkodó előadást, s abban is, hogy a főműsor utáni programok is évről-évre gazdagabbak lesznek majd. Ami miatt ez az esemény nemcsak "jó", hanem "fontos" is, az részben abból fakad, hogy az odalátogató betekintést nyerhet saját kultúrájának múltjába, gyökereibe, s ezáltal jobban megismerheti és meg is értheti azt, másrészt hogy olyan értékeket, tartalmakat közvetít, melyek kapaszkodóként szolgálhatnak a tartópilléreiket vesztetteknek, s iránymutatók gyanánt is megfelelnek az életnek hívott útvesztőben. És még egy dolog, mielőtt valaki megelőzne: Stip-stop! 50 adagnyi jó kis tradicionális pincepörkölt megfőzését lőttem a következő évi "Második Árpád-kori várjátékok a Kárpát-medencében" rendezvényre! Mindenki, aki jól akarja lakatni a megjelenteket, találjon ki valami egyebet!
|
völgy "bejárata"
lovasjátékok
"sátor"
a "megbúvó" völgy
|
